Amikor ez már holnap lesz... ( I )

I.

Elfeledni azt az egy valakit, aki megérdemli, hogy emlékezz, rá olyan mintha saját magadra emelnéd a kezed. Egy alattomos gyilkosság, a büntetés pedig hosszú gyötrelem és magány, amelyből nem tudsz majd kivergődni. Próbálkozz, csak amennyire akarsz, hogy más valakiben keress vigaszt és feledést, tudd, eljön újra az a nap, amikor majd úgy fogod érezni, vissza kell menned hozzá, amikor majd rá jössz hiába pazaroltad másokra az időd. Te hüje. Szégyelled –e magad? Neked adta mind azt, amit adni tudott, minden percét neked ajándékozta, de neked semmi sem volt elég. Ma már csak céltalanul bolyongsz az élet ösvényein, keresgélve a létezés értelmét, de nem is képzeled el, hogy valamikor azt az értelmet a karjaidban tartottad. Másikat úgysem találsz, mert mindenki számára csak egy létezik. Lehet, hogy még emlékszik rád, de már ez neked úgy sem jelent semmit, mert most más tudja megnevettetni és boldoggá tenni, te erre sem voltál képes. Viszont, amikor elmész mellette a városban, megölelnéd tiszta erődből, mint ahogy azt régen tetted, bocsánatot kérnél mind, azért amit tettél csak azért, hogy minden olyan legyen, mint régen... a reménnyel, hogy minden rendben legyen. El löknéd azt a valakit mellőle, megfognád a kezét lágyan, mint a régi időkben.  Viszont tudod, hogy ezt nem lehet. Ezért inkább lehajtod a fejed és később agyonra gyötröd magad, mikor belátod milyen boldog is voltál, és most milyen szánalmas vagy. Néha te is elmész mellette egy másik lány kezét fogva, büszkén lépkedve mialatt veled szembe jön, de pár másod perc múlva már megfordulsz, és azon tűnődsz vajon mire is gondol most. Hahahahah te szánalmas alak!

Na, húzz ide mellém egy széket, önts magadnak egy erős italt. Valamikor én is ilyen helyzetben voltam. Lehet majd most valamit meg is tanulsz ettől az idős bolondtól.