Amikor ez már holnap lesz... ( II )

II.

A varázslatos mesék nem egyszer kezdődnek egyszerű helyeken. Bárhol, lehet egy kávézó, a városi liget egyik padja vagy valami hasonló. Mindegyikben az a közös, hogy még csak nem is hasonlítanak. Vagyis egy adódó pillanatig vagy napig addig nem volt semmi hasonlóság köztük, ami ahhoz a helyhez kötne bármit is. Az az igazság nem is tudtam arról a helyről, hogy létezik. Az a régi kopott kispad sem volt semmi különös. Bár is nem az én számomra. De egy nap azon a régi kis kopott padon nagyon fontos szavak hangzottak el és nagy csókok csattantak. Attól a naptól, az a kis pad lett a legfontosabb része az életem egy jelentős szakaszának a kezdetében.  Nagyon hideg novemberi nap volt, a szél vagdosta az arcunkat, a fagyos levegő csontig hatolt. Viszont mi nem éreztük, itt a kopott kis padon a meleg ölelések között. Az első hópelyhek abban az évben lágyan ringatózva értek földet, mintha az volna a szándékuk, hogy feldíszítsék, szebbé tegyék azt, ami ezen a kis padon történik. Nem tudtak elég gyorsan földre érni ahhoz, hogy a sáros utcákat fehérré varázsolják, és gyönyörűbbé tegyék ezt a kisvárost annál az érzésnél, amit akkor érezte. A boldogság a szemeiben minden zugát a szívemnek betöltötte.  A legszebb éveinket számláltuk. Ő szerelemes, mint egy tini lány, csak azt akarta legyek mellette, amennyit csak tudok, és minél kevesebbet legyek távol tőle. Sok pár ment el mellettünk, a mi kis padunk előtt, ahol ültünk egy-két - órát amennyi időnk volt. Néha felfigyeltek ránk, de nem érdekelt semmi bennünket. Mi csak ültünk, beszélgettünk, ölelkeztünk és lágyan csókolóztunk. Azok a napok csak a mieink voltak, a mi öleléseink és a mi csókjaink. Meg kell említenem abban az időben minden perc drága volt, mert nem tölthettünk sok időt együtt, más okok miatt… voltak okok nálam is és nála is. Az első szócsere után tudtuk össze tartozunk, felismerve magunkat a másikban. Sokáig őriztem az első üzenetet, amit tőle kaptam. Nagyon sokáig.  Milyen boldog voltam, amikor megcsörrent a telefon és tőle kaptam üzenetet, vagy felhívott, és mint egy angyal bele szólt a telefonba. Ugyan olyan szomorúsággal töltött el, amikor az Ő telefonja megcsörrent és neki mennie kellett. Ilyen módon szakadtak meg a közös percek, a következő alig várt pillanatig, találkozásig. És te, névtelen szánalmas alak ki most ezt olvasod, nagyon jó tudod, miről írok. Te is át éltél ilyen pillanatokat, ugyan ezt az utat te is megtetted. Lehet előbb vagy később, mint én, de legalább érted miről beszélek, tudsz követni. A boldog percekre mindég emlékezni fogsz, és amilyen boldoggá tettek akkor, most olyan szomorúvá és depresziósá tesznek ma, ha csak egy kicsit is megmozgatod azt a szánalmas fejed és bevallod magadnak mit kockáztattál és vesztettél. Boldog perceket mikor minden olyan szép volt...