...A
nyár fénysebességgel rohant, meg akartam állítani, de minden erőfeszítésem ellenére...nem
tudtam! Nem volt varázsvesszőm, nem voltam mesebeli jó tündér, aki ilyesmire
képes. Nem! Ó, nem volt miért bánkódnom, hisz minden perc... minden másodperc
csak is nekünk dolgozott,értük élt !
Mosolygós arccal ébredtem, együtt szaladtunk a nyári záporban, néha csak ültünk a tó partján és hallgattuk a csendet, mert még akkor a kis bogarak zümmögésének is volt értelme. Kérdezte, hogy lehetséges az, hogy a világon két Nap is létezik? Néztem, rá mert nem értettem mit akar mondani, el nevette magát...
Egy fent van az égen....a másik pedig be lopta magát a szemeidbe,mikor mosolyogsz, onnan kukucskál ki .... - Jaj, te kis huncut mondtam... de csak át ölelt és lágy csókot lehelt ajkamra....
Megtaláltam életem első igazi szerelmét. Szárnyak nélkül röpített a magasba.
Együtt töltöttük minden szabad percünket, meg értettem miért viselkednek bolondosan az emberek, ha szerelmesek, miért csillog a szemükben az a különös fény, miért reszketnek, ha nem is fáznak, miért nevetnek mindenen.... és miért olyan szomorú az a pár óra, ha nincsenek együtt,de legfőképpen miért szorul a szív olyan nagyon össze az a pár kilométer távolság végett.
Ó, de mennyire meg tudtam!
Eljött az a nap is amikor, azt hittem belehalok, mert haza kellett mennem. Álltunk a buszállomáson, fogta a kezem, nem szólt és én sem szóltam. Néha, fél szemmel oda pislantottam reája, nagyokat sóhajtott... én... én meg csak néztem a cipőm orrát, mint ha valami érdekes lenne rajta. Nem akartam, hogy sírni lásson, de a könnyeim nem hallgattak rám... potyogtak és csak potyogtak... Fel emelte a fejem, mélyen a szemembe nézett...
- Ne sírj pici szívem, kérlek, ne sírj, mert meghasad a szívem.
- Ne kérd ezt tőlem,hisz tudod,hogy egyszerűen nem ígérhetek ilyet, mert nem tudom betartani... nem bírom....
Mennem kellet, Ő is tudta... meg ígértük amilyen gyakran csak tudunk találkozni fogunk. Fel szálltam a buszra, leültem az ablak mellé, néztem, ahogy minden perc egyre vadabbul rajzolja arcára a szomorúságot. Azt, hitte nem fogom észre venni azt a kis árulkodó könnyet, ami végig siklott az arcán és egy hirtelen mozdulattal, letörölt... Pedig láttam, lelkembe mardosott a fájdalom éles körmeivel... kapaszkodott,hasított... gúnyosan győzedelmeskedett... és iszonyúan fájt....
El indult... fel emelte karját,én rá tapadtam az ablaküvegre... integetett... El indult az autóbusz után... sírtam, ujjával egy mosolyt rajzolt a levegőbe,én meg csak bólintottam. Eltűnt... többé már nem láttam.
Az utazás mintha elnyúlt volna, sosem akart vége lenni, tekintetem az út menti fákra szögeztem, és néztem hogyan olvadtak össze egy vonalba... vagy csak a könnyeim végett ...már nem tudom... de arra emlékszem addig nem fájt itt ...bent... sosem fájt ennyire.....
Mosolygós arccal ébredtem, együtt szaladtunk a nyári záporban, néha csak ültünk a tó partján és hallgattuk a csendet, mert még akkor a kis bogarak zümmögésének is volt értelme. Kérdezte, hogy lehetséges az, hogy a világon két Nap is létezik? Néztem, rá mert nem értettem mit akar mondani, el nevette magát...
Egy fent van az égen....a másik pedig be lopta magát a szemeidbe,mikor mosolyogsz, onnan kukucskál ki .... - Jaj, te kis huncut mondtam... de csak át ölelt és lágy csókot lehelt ajkamra....
Megtaláltam életem első igazi szerelmét. Szárnyak nélkül röpített a magasba.
Együtt töltöttük minden szabad percünket, meg értettem miért viselkednek bolondosan az emberek, ha szerelmesek, miért csillog a szemükben az a különös fény, miért reszketnek, ha nem is fáznak, miért nevetnek mindenen.... és miért olyan szomorú az a pár óra, ha nincsenek együtt,de legfőképpen miért szorul a szív olyan nagyon össze az a pár kilométer távolság végett.
Ó, de mennyire meg tudtam!
Eljött az a nap is amikor, azt hittem belehalok, mert haza kellett mennem. Álltunk a buszállomáson, fogta a kezem, nem szólt és én sem szóltam. Néha, fél szemmel oda pislantottam reája, nagyokat sóhajtott... én... én meg csak néztem a cipőm orrát, mint ha valami érdekes lenne rajta. Nem akartam, hogy sírni lásson, de a könnyeim nem hallgattak rám... potyogtak és csak potyogtak... Fel emelte a fejem, mélyen a szemembe nézett...
- Ne sírj pici szívem, kérlek, ne sírj, mert meghasad a szívem.
- Ne kérd ezt tőlem,hisz tudod,hogy egyszerűen nem ígérhetek ilyet, mert nem tudom betartani... nem bírom....
Mennem kellet, Ő is tudta... meg ígértük amilyen gyakran csak tudunk találkozni fogunk. Fel szálltam a buszra, leültem az ablak mellé, néztem, ahogy minden perc egyre vadabbul rajzolja arcára a szomorúságot. Azt, hitte nem fogom észre venni azt a kis árulkodó könnyet, ami végig siklott az arcán és egy hirtelen mozdulattal, letörölt... Pedig láttam, lelkembe mardosott a fájdalom éles körmeivel... kapaszkodott,hasított... gúnyosan győzedelmeskedett... és iszonyúan fájt....
El indult... fel emelte karját,én rá tapadtam az ablaküvegre... integetett... El indult az autóbusz után... sírtam, ujjával egy mosolyt rajzolt a levegőbe,én meg csak bólintottam. Eltűnt... többé már nem láttam.
Az utazás mintha elnyúlt volna, sosem akart vége lenni, tekintetem az út menti fákra szögeztem, és néztem hogyan olvadtak össze egy vonalba... vagy csak a könnyeim végett ...már nem tudom... de arra emlékszem addig nem fájt itt ...bent... sosem fájt ennyire.....
Нема коментара:
Постави коментар