Az első szerelem felejthetetlen! ( IV.) ...

Úgy éreztem vulkán van kitörőben belőlem.... Égett minden porcikám. De, tulajdonképpen nagyon elszégyelltem magam, zavarba jöttem és csak álltam, mint egy beton oszlop.
- Gyere, iszunk valamit. - mondta
Mentem néha előtte, néha a tömeg vissza tolt és mögéje kerültem. Szorosan tartotta a kezem, nehogy valahol elveszítsen. Ő vett egy üveg sört ,én meg hát Colán kívül semmit sem iszok ....
Vártuk, hogy valamelyik asztal szabad legyen. Le ültünk, nem vette le a szemét rólam, én meg hát csak össze vissza nézelődtem. Nem volt bátorságom bele nézni a szemébe. Néha olyan véletlenszerűen, hozzá ért a kezemhez, furcsa érzések mentek körösztül rajtam. Nem mintha máskor senki nem ért volna hozzám, csak most ezek az érintések egészen mások voltak.
Mesélt valamiről, de nem jutott el a tudatomig, mert néztem milyen szép a szája, vajon mennyire lehet puha? A szeme.... Milyen nagyon kék... a mozdulatai,mennyire férfiasak ,mégis olyan érzésem támadt, hogy az ölelése lágyabb lehet, mint ha tollpárnára veted magad,mégis... mégis biztonságot nyújthat.
- Édesem... untatlak,vagy csak álmodozol?- eszméltem fel a hangjára.
- Dehogy is.... csak fojtasd.... – milyen hüje vagyok, nem tudok két értelmes mondatot kipréselni a számon.
Az este, mint a mesékben, úgy telt el. Mindég mellettem volt, fogta a kezem, simogatta az arcom, alig várta a lassú zenét, hogy magához húzva csak ringatózzunk a zene ritmusától független. Vállára hajtottam a fejem és mélyen magamba szívtam a bőre illatát.... Kába voltam, mint a drog függő, mikor beveszi a drogot. Azt kívántam ez az éjszaka sose érjen véget!
Az idő, pedig mint a gyorsvonat, meg állás nélkül rohant. Néha belesípolt, hogy figyelmeztessen... nem sokára vége,haza kell menni. Nem is néztem többet az unalmas ketyegő órára.
Sajnos az éjszaka rövidebb lett, mint ahogy szerettem volna. Felcsapták a villanyokat, valaki beleordított a mikrofonba: -ZÁRÓRA!
Szívem össze szorult, levegő után kapkodtam... Most.... most mi lesz? Ennyi volt? A tömegben előbukkant a bátyám.
- Mára elég is volt.... menni kell haza.
Neeeee..... még ne ! Üvöltöttem magamba.... Rá néztem Jánosra, még mindég fogta a kezem. Ki erőltettem magamból egy mosolyt.
- Haza kísérhetlek?
- Persze....
Lassan mentünk, csak hogy húzzuk az időt, egy dalt dúdolt egész úton.... addig nem hallottam soha ,de valahogy nagyon megtetszet.....
- "Elmúlt az éjszaka, el indultunk haza, oda hol apád háza állt....."
Sírni tudtam volna , de nem tettem és csak remélni mertem ,hogy ez az egész nem álom,nem lesz, aki majd belém csíp ,hogy fel ébredjek.....

A kapuban megcsókolt, lágyan az arcomon végig húzta a mutató ujját, követve arcom körvonalát meg állt az ajkamon....
- Pszttttt,ne szólj semmit ,Pici szívem jó éjszakát. - meg puszilt, és elment ....
Csak néztem utána.....

Az éjszaka, nehezen jött álom a szememre, a hajnal viszont túl korán kukucskált be az ablakon......